A Heian katák és a fogmosás

Készítette:
Vadász Tomi

Azt most hagyjuk, hogy miért kezdtem karatét tanulni… régen  volt. Akkoriban a karate még új volt az országban, sorra indultak a teltházas tanfolyamok. Egyik délután egy ilyen tanfolyamon találtam magam a városi sportcsarnokban. Nem sokra emlékszem ebből az időszakból. Mindenesetre a gyomrozások, a hosszú, monoton gyakorlatok, a tömeg,  és egy ájulás emléke azóta is „kísért”.
Egy borzasztó edzőtáborban elkövetett  sikertelen 5. kyu-s  vizsga után lassan elmaradtam az edzésekről. Akkori fejjel és gondolkodással nem tudtam, talán nem is akartam megemészteni a kudarcot.
Ilyen-olyan okból kifolyólag sokáig nem edzettem.  Időnként, ha volt hangulatom és pár nyugalmas percem, gyakorolgattam a régi mozdulatokat, de érezem, hogy egyre lassúbb, bizonytalanabb vagyok.
Egy őszi délután az utcán szembe jött velem a plakát, amin Imi és Attila hirdették az éppen induló edzéseket. Elolvastam, továbbmentem. Nem kapott el a lelkesedés, napokig rágódtam rajta, hogy kell-e ez nekem.  
Lassan érlelődött bennem a döntés és egy esős őszi napon lementem egy edzésre. Rövid idő alatt döntöttem: beállok. Ekkortájt  ért az első komolyabb lelki trauma: kinőttem és kihíztam a gí-t, amit annak idején  úgy csomagoltam el, hogy bőven belefértem… Beletörődtem, hogy alig takar a kabát, és az övből sem lóg le több mint 10 centi. De ekkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a legkisebb bajom.
Az első pár alkalom rémálom volt. Fél óra után meghalni készültem, fájt mindenem. Jött az izomláz, jöttek a húzódások, két hét alatt leamortizáltam magam. De valahogy mégis jól esett.
Egy dolog nem esett jól… a felismerés, hogy bizony öregszem. Voltak emlékeim a régebbi edzésekről, a  régebbi mozdulatokról. Hiába is igyekeztem, a gyorsaságom, a mozdulataim már nem voltak a régiek. Merevnek, esetlennek éreztem magam.  Hiába no, az ember a harmincon túl ne várjon csodákat magától, és örüljön, ha a czuki-t meg tudja ütni jodan-ba, ne akarja a lábát is az egekbe emelni. Úgy a harmadik komplex comb és vádli húzódás után fogalmaztam meg magamban ezt a bölcsességet.
Telt, múlt az idő, és akárhogy húztuk, halasztottuk eljött a övvizsga ideje. A felkészülés alatt, egy-egy végighajtott edzés és az ezredik „Tamás fej!”  után sokszor megfordult a fejemben: kell ez nekem?
De voltak pillanatok – Imi egy-egy ritkán elejtett dicsérő fél szava, vagy Ati legyintése:”5. kyu-ra jó lesz ez.. ” – amiért megérte. És persze meg kell említenem a belső motivációt is: nem gondoltam, hogy valaha képes leszek megcsinálni 150 felülést, vagy hogy elővehetem a szekrény aljáról a két éve kihízott kedvenc nadrágot…  Tehát a válasz ez lett: igen, ez kell nekem. Mindezek mellett a  sikeres vizsga „csak” hab volt a tortán. Édes, jóízű hab, ami bizony könnyen megfekszi az ember gyomrát.. Mert bizony az öv színének sötétedésével az elvárások hatványozódása jár.  „Ezt már nem illik elrontani kék övvel a derekán, harcos!” Ugye minden érintett számára ismerős a szöveg? ;)
Mindezek mellett gond volt – tulajdonképpen ma is gond -  beilleszteni a karatét a mindennapi életembe. A heti kétszer két óra nem tűnt soknak, de valahonnan el kellett venni ezt az időt.  Munka, család, vállalkozás mellett néha komoly fejtörést okozott  szabaddá szervezni az edzések idejét.
Eleinte nem csináltam ebből nagy gondot.. ha bármi közbejött könnyen mondtam le az éppen aktuális edzést. Néhány hónap után ez volt az első dolog, ami lassan változott. Elkezdett hiányozni az edzés, a gyakorlás. Még ugyan nem tudatosan, de úgy szerveztem a dolgaimat, hogy a kedd és a csütörtök délután szabad legyen. Lassan a család is megszokta az új rendet, próbáltak igazodni az új „dilimhez”.  De nem akarok elkalandozni, hiszen a család és a karate „viszonya” szintén megérne pár telegépelt oldalt..
Szóval ott tartottam, hogy elkezdett hiányozni az edzés. Élénken emlékszem az első ilyen napomra. Eleinte nem tudtam  mi a bajom a nappal, aztán lassan esett le a tantusz:  nem fáj semmim. Nincs izomláz, nincs húzódás, a talpamon is épp a bőr, az alkarom már sárgul és nem fáj, ha megérintem. Ekkor kezdem el gondolkodni, hogy mikor is voltam utoljára edzésen? És kezdtem magam rosszul érezni, mikor tudatosult bennem, hogy bizony közel tíz napja  voltam lent.
Fura érzés volt, és még mielőtt bárkit tévútra vinnék, nem a fájdalom hiányzott...
Akkoriban sokat gondolkodtam ezen, próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy miért hiányzik az, hogy félholtra hajtsam magam, hogy napokig bicegjek, vagy hogy minden komolyabb levegővétel kínlódás legyen a tomboló izomláz miatt.

A válasz egyszerű és megdöbbentő:
Szinte minden edzés  (Fura szó ez az edzés. Egyáltalán nem illik arra, amit leírok vele, de nem jut eszembe jobb kifejezés) adott valamit pluszt. Ha éreztem, hogy aznap valami jobban ment, mint előzőleg, már nem számított a fáradtság, és kicsit profánul fogalmazva: megérte. 
Ez lett az igazi motiváció, ami hajtott előre. Persze mint mindenkinek, nekem is voltak – vannak -  rossz napjaim. De ha átöltözöm, bemegyek a terembe (értsd: dojo) próbálok mindent megtenni ezekért az apró sikerekért. Mert ezek nem nagy dolgok. Elég, ha egy mae-geri olyan, amilyennek lennie kell. Érezni lehet, hogy olyan, ami tényleg  tör-zúz mindent, ami az útjába kerül. Vagy ha a Heian Shodan fordulásai közben folyamatosan érzi az ember, hogy egyensúlyban van, pontosan oda érkezik, ahova akar, és ráadásul erő is van a blokk végén.
Ha már a Heian Shodan-nál tartok..
Sokszor hallottuk a sensei- ektől,  (különösen vizsgák és versenyek előtt ) hogy bizony otthon is gyakorolni kell, mert a heti két alkalom nem elég a tisztességes felkészüléshez. Nos, bevallom töredelmesen ez az, amire nagyon sajnáltam az időt. Este, miután végeztem az otthoni dolgaimmal még mozgassam át magam, kicsit lazítsak és gyakoroljak valamit – hát ehhez nagyon nem fűlött a fogam.
Olvastam egy könyvet, amiben a történet főhőse egy Demura nevű nyomozó, aki „mellesleg” shotokan mester. Az ő életét átjárta a karate. Ott volt minden mozdulatában, minden tettében. Számára a gyakorlás olyan volt mint a napi tisztálkodás. Természetesnek vette, hogy a napjának része  a meditáció, a formagyakorlat éppúgy mint a fogmosás. Ezt nagyon nehezen tudtam elképzelni, de amikor érezni kezdtem az edzés hiányát, megértettem, hogy mit is próbál megfogalmazni a könyv írója (Tótisz András  - T.O. Teas).
Nem várhatom el magamtól, hogy minden napom része legyen a karate, de egyre gyakrabban fordul elő, hogy az estémet az egyik heian kata –val zárom.  A minden külső kényszert nélkülöző gyakorlás jól esik,  egyszerűen csak azért, mert ÉN érzem úgy, hogy éppen akkor kedvem és szükségem volt a gyakorlásra.